2. rész

A csarnok másik oldalára mentünk és megálltunk.
- Yumi... minden rendben van? - kérdeztem óvatosan.
- Semmi sincs rendben... ugyanis azon az ablakon fogunk bejutni a koncertre... szerinted ez rendben van? -A hátam mögé mutatott a csarnok egyik ablakára, amelyik nyitva állt.
- Nem, mivel én okoztam a bajt, ezért helyre is hozom. - elindultam a hátsóbejárat felé és egyenesen odamentem az őrhöz - Jó napot, elöl nem tudunk bemenni, mert túl nagy a sor, viszont elfogunk késni. - úgy mosolyogtam, mint egy idióta, az őr meg se moccant. - Uram, táncosok vagyunk és ha nem jutunk be most azonnal, akkor kifognak rúgni... - az őr továbbra sem mozdult, ezért felemeltem a hangomat. - Ha kirúgnak, akkor a maga állása is veszélybe fog kerülni, azt garantálhatom! - erre az őr rám nézett és csak ennyit mondott: - Menjenek. - arrébb állt, mi pedig nyugodtságot színlelve, besétáltunk Yumival.
- Te egy vadállat vagy! - ölelt meg a barátnőm röhögve.
- Olyat mondj, amit még nem tudok. - nevettem.
Vakon megindultunk a hátsó folyosókon, nem tudtuk, hogy hogyan jutunk el színpadhoz. Valahogy az öltözőkig jutottunk, ahol nagy volt a sürgés-forgás. A táncosok össze-vissza futkároztak, vagy a sminkeshez mentek vagy épp az öltöztetőhöz. Megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha összefutnánk a fiúkkal, de sehol sem láttam őket, lehet még nincsenek itt.
- Ti még miért nem vagytok átöltözve és kisminkelve? És a hajatokkal mi lesz? Nem sokára kezdünk! - termett egyszer csak a hátunk mögött egy harmincas éveit taposó nő és betolt minket egy sminkszobába.
- Ő... de mi... mi nem... - tiltakoztam volna de a nő leintett és leültetett minket egy székre, ahol a fodrász és a sminkesek rögtön kezelésbe vettek minket.
- Yumi basszus csinálj már valamit! - sziszegtem oda Yuminak.
- Mégis mit? Az a nő kiment.
- Umm... elnézést de mi nem va... - próbáltam volna a tudtukra adni, hogy mi nem vagyunk táncosok de a sminkes közbevágott: - Kérem ne beszéljenek!
Hangja határozott volt, ezért inkább elhallgattunk és csak néztünk magunk elé, mint a sült halak.
- Te úr isten mit csinálunk? - futott át ez a gondolat az agyamon.
A sminkesek és fodrászok negyed óra alatt végeztek.
- Na, most már mondhatják, amit akartak. - mondta a fodrász nő.
- Nos, azt akartam monda... -kezdtem volna el újból, ám a harmincas éveiben járó nő, aki betessékelt minket a sminkszobába, újra bejött.
- Á, hát készen vagytok. Gyertek gyorsan, még fel is kell öltöznötök. - Azzal áttessékelt minket az öltözőbe, ahol újból kezelésbe vettek minket. Amikor kész voltunk, megint csak nem tudtunk szóhoz jutni, mert a nő megint taszigálni kezdett minket.
- Gyerünk, gyerünk menjünk a többi táncoshoz, már csak ti hiányoztok.
- Ó Shin asszony, hát megjött az utolsó két táncosunk is? Remek! - jött velünk szembe egy fiatalabb nő. Valószínüleg a táncedző lehetett. - De... Shin asszony... ez nem Tara és Hayley... - nézett ránk a nő.
- M... mi? Nem?
- Ezt próbáltuk végig elmondani! Mi nem vagyunk táncosok! Mi csak... véletlenül idetévedtünk! - mondtam el végre, amit már fél órája el akartam mondani.
- Shin asszony mégis mit jelentsen ez? Akkor az őr valószínűleg nem engedte be Tarat és Hayleyt... most mit csináljunk? Ha meg is érkeznének, már nincs időnk felkészíteni őket! - Pánikolt be a nő.
- S... sajnáljuk... de... mi most megyünk és visszavesszük a ruhánkat... tényleg... elnézést de mi próbáltunk szólni... - azzal Yumival hátat fordítottunk és elindultunk vissza az öltözőbe. Éppen fordultunk be az öltözőhöz vezető folyosón, amikor nekimentünk valakiknek.
- Mianhamnida! - hajoltunk meg mindketten. Amikor felnéztünk, nem kaptunk levegőt és a víz is kivert minket. Úgy éreztük menten elájulunk. ŐK álltak előttünk, teljes életnagyságban. Son DongWoon és Yoon DooJoon...
- Lányok! Kérlek ne! Nem mehettek el! Ha elmentek akk... - futott utánunk Shin asszony és a másik nő de amikor odaértek és meglátták a fiúkat, elhallgattak.
- Mi a gond? - kérdezte DooJoon.
- A... a... a... gond? M... milyen gond? Természetesen... az az hogy... - dadogott Shin asszony.
- Kérem, nyugodtan mondja el mi történt. - kérte DongWoon a nőt, mivel semmit sem értettek az egészből. Shin asszony nem tudott megszólalni és mi pedig még mindig sokkos állapotban bámultuk a fiúkat, ezért a fiatal táncedző kezdett bele a magyarázatba.
- Szóval... ez a két lány itt... nem a táncosaink... Két táncosunk nem érkezett meg... Ők pedig valahogy idekeveredtek. Shin asszony pedig azt hitte, hogy ők az elkésett táncosok, ezért őket küldte be a sminkesekhez és az öltöztetőkhöz és ez az egész most derült ki. A lányok már nem fognak megérkezni, mivel valószínűleg az őr nem engedi be őket. Ugyanis meg volt adva neki a táncosok létszáma, amiből pont kettő hiányzott... és... várjunk csak... lányok ti tulajdonképpen hogyan is keveredtetek ide? - fordult felénk a nő. Nem tudtunk megszólalni, egyszerűen nem jött ki hang a torkunkon.
- Lányok! Lányok! - integetett a szemünk előtt a nő. Megráztuk a fejünket és mint akik valamilyen hipnózisból ébredtek, ránéztünk. - Hogyan is kerültetek ide?
- Ó... mi... mi... szóval... - félve a fiúkra néztem, majd Shin asszonyra, végül a táncedzőre. Nagy levegőt vettem és belekezdtem. - Szóval... Már nagyon régóta el szerettünk volna jutni egy koncertre de eddig nem sikerült egyszer sem, mert mindig valami közbe jött. Elhatároztuk, hogy ha legközelebb lesz koncert, semmi sem állhat az utunkba. Így hát amikor két hete megtudtuk, hogy koncert lesz itt a Seoul-i sportcsarnokban, már másnap megvettem az utolsó két VIP jegyet... de amikor ma ideértünk a sportcsarnokhoz, akkor vettem észre, hogy a nagy sietségben otthon hagytam a jegyeket... Yumi először azt találta ki, hogy másszunk be az egyik nyitva lévő ablakon de aztán, mivel miattam nincsenek itt a jegyek, azt mondtam Yuminak, hogy majd én megoldom. Odamentünk a biztonsági őrhöz és beadtuk neki, hogy táncosok vagyunk és ha nem jutunk be, akkor ki fognak rúgni és megfenyegettük, hogy ha minket kirúgnak, azért, mert ő nem enged be, akkor az ő állása is veszélybe fog kerülni... így hát... beengedett. - Miután befejeztem, vettem egy nagy levegőt. Még sosem hadartam el semmit ilyen gyorsan. Mindenki szájtátva nézett és senki sem tudott megszólalni. Egy fél perc kínos csönd után DooJoon törte meg a csendet.
- Szóval ti megfenyegettétek a biztonsági őrt?... - mondta DooJoon, nem is igazán nekünk, hanem inkább úgy, mintha magában gondolta volna, csak hangosan mondta ki. - Király! - ekkor meglepetten ránéztünk.
- Király? Ez nem király! Veszélybe került a koreográfia! A műsor! A koncert! Az állásom! - esett pánikba Shin asszony.
- Hé nyugi, van elég táncosunk, majd csak megoldjuk valahogy. - mondta DongWoon.
- De ez a koreográfia úgy volt megcsinálva, hogy pont 10 táncos kell hozzá! - siránkozott tovább Shin asszony.
- Shin asszony.. maga profi... megoldja! - kacsintott rá DooJoon.
- De...
- Ti pedig lányok... mennyire táncoltok jól? - fordult hozzánk Doo.
- Hát... Yumival négy évig táncoltunk de...
- Nagyszerű... melyik B2St szám koreográfiáját tudjátok?
- A... az összeset. - szólalt meg Yumi most először, amióta találkoztunk a fiúkkal.
DongWoon és DooJoon összenéztek, elmosolyodtak és DongWoon így szólt: - Remek, akkor kárpótlásul, hogy ekkora galibát okoztatok, beálltok pár számunkra táncolni.
- Hogy... m... MI?!?!?!?!?!!? - kiáltottuk egyszerre Yumival.
- Jól hallottátok és nemleges válasz nincs. Maradjatok itt, hamarosan szólunk, hogy mikor jöttök. - azzal nemes egyszerűséggel otthagytak minket. Shin asszony és a táncedző is utánuk ment. Mi pedig ott álltunk, lesokkolva, tátott szájjal. Levegőt is elfelejtettünk venni, azt sem tudtuk hogyan kell.
- Y... Yu... Yu... Yu... Yumi... mi... a... ez... - próbáltam kinyögni valami épkézláb mondatot de nem igazán jött össze. 
 Kb tíz perc múlva az egész B2ST felénk közeledett. A menedzserrel együtt.
- Szóval, ők fognak táncolni pár számunknál. Már csak azt kell eldöntenünk melyikeknél és közölni Shin asszonnyal is, hogy úgy alakítsa a koreográfiákat. - monda DooJoon, amikor odaértek hozzánk.
A lábunk remegett, ahogy végignéztünk az egész B2ST-en. Még soha nem láttuk őket így... élőben... testközelből.
- De... de... de... ők még csak nem is hivatalos táncosok és ráadásul belógtak! Fel is jelenthetnénk őket! Nem úgy van, hogy csak két közönséges lány beáll táncolni a B2ST koncertjén... - háborgott a menedzser.
- Számtalan őrült rajongóval találkoztunk már de ők teljesen normálisan viselkednek. Nem visonganak, nem ugranak ránk, nem fojtanak meg minket. Csupán csak be szerettek volna jutni. Nem tudták, hogy ekkora baj lesz belőle. Nem cirkuszoltak, hanem a többiektől távol, megoldották a bejutást. Jegyeket is vettek csak otthon hagyták... ne legyünk velük ennyire szigorúak. - védett meg minket DongWoon.
Amikor DongWoonra néztem, egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Mintha villám vágott volna belém. Azonnal lehajtottam a fejem és a földet kezdtem el nézni, éreztem, hogy elpirulok, az egész fejem égett. A menedzser még egy darabig habozott de aztán így szólt: - Na jó... és melyik számokhoz akarjátok őket?...
- Hmm... legyen a Beautiful, Shock, Beautiful night és a You. - mondta DooJoon.
- Mi?... de hát a Younak...
- Tudjuk. Annál nem is kell táncolnotok csak gyertek fel. - vigyorgott Doo.
- Jól van srácok... de most ideje felmennetek a színpadra... a rajongók már türelmetlenek. - mondta a menedzser. - Hol van Shin asszony?
- Itt vagyok uram! A koreográfiát kicsit átrendeztük de megvan! - szaladt felénk Shin asszony.
- Nagyszerű! Tudtuk, hogy megoldod. Nos, a Beautiful, Shock, Beautiful night és a You számoknál nem lesz szükség táncosokra.
- MI?... De... de... dehát... hát... jó... - nézett Shin asszony elég furcsán. Nem tudta mi jöhet még.
- Akkor majd... jelzünk nektek. - mondta Doo, majd hüvelykujját felfelé mutatva, elmosolyodott és elment a színpad felé. A többi B2ST tag is ránk mosolyodott, majd ők is DooJoon után mentek a színpadra, hogy kezdetét vegye a koncert...

1. rész

Seoul mindenki szemében gyönyörű város volt. Az emberek szerettek itt élni. A mindennapi nyüzsgés, a rohanás megszokott volt az itt élők számára. Én is szerettem ezt a várost... de volt valami, ami nagyon fájt és kénytelen voltam ezzel a tudattal tengetni itt a mindennapjaimat. Ugyanebben a városban éltek a kedvenc énekeseim. Mások lehet furcsán néznének rám emiatt, vagy a barátnőmre, aki ugyanígy érez. Nagyon rossz volt azzal a tudattal élni, hogy ebben a városban laknak és én még csak nem is láthatom őket. Olyan elérhetetlenek, mintha én a Földön, ők pedig a Holdon lennének. Leírhatatlan, hogy mit jelentenek számomra. Különösen az egyik tag. Ha nevet, én is nevetek. Ha sír, én is azt teszem. Ő nem is tudott a létezésemről és nem is tudott róla de rengeteg mindenben segített nekem. Elgondolkoztam, hogy mégis milyen lehet vele. - Talán soha nem fogom megtudni de akkor is szebbé tette és teszi a napjaimat. - gondoltam sokszor. Amíg nem tapasztalja meg az ember ezt az érzést... addig ezt nem értheti. Személyesen még nem is láttam csak képekről, meg videókról... mégis úgy éreztem, hogy ismerem és tudom milyen ember... mégis úgy éreztem, hogy ő sohasem hagy cserben és mindig velem van. Hogy kiről van szó és ki vagyok én?

A nevem Park HeeShen, a barátaimnak csak Shenii. Seoulban élek a szüleimmel és 17 éves vagyok. Halálosan szerelmes vagyok Son DongWoonba és rajongok a B2ST nevű bandáért. A legjobb barátnőm Yumi, szintén így érez de az ő szíve Yoon DooJoon felé húz. Egy napon, mint általában, Yumi suli után átjött hozzánk. Ez is olyan nap volt, mint a többi. Pontosabban mégsem. 
- ÚRISTEN SHENII! - kiáltott fel Yumi.
- Mi a frász van? Pókot láttál? - rohantam be a szobába. 
- Nem... B2ST koncertet. 
- Ja, megint azt nézel Youtube-on? 
- Igen de hamarosan élőben is nézni fogjuk. 
- Aha...
- Nem, Shenii ez most komoly! Koncertet adnak két hét múlva itt Seoulban, a sportcsarnokban!
- MICSODA?! - Mint akit rakétából lőttek ki, odarohantam a géphez. Alig tudtam elhinni amit látok. Valóban B2ST koncert lesz Seoulban, két hét múlva. Már régóta terveztük Yumival, hogy elmegyünk de eddig vagy a szüleink, vagy az anyagi helyzetünk, vagy más dolog tett keresztbe. Elhatároztuk, hogy a következő koncertnél SEMMI sem állhat az utunkba. 
- ÚRISTEN YUMI! Holnap suli után azonnal megveszem a jegyeket! 
- Nem kéne előbb megbeszélni a szüleinkkel? Tudod milyenek...
- Nem érdekelnek! Yumi... ezt most nem szúrhatja el semmi... megfogadtuk, hogy a következő koncertre bármi áron eljutunk!
- Igaz... akkor ez esetben... SHENII MEGYÜNK B2ST KONCERTRE! - mindketten visítoztunk és azon a napon, semmi sem tudta volna elrontani a kedvünket.
Másnap suli után rögtön rohantam a legközelebbi jegyirodába, hogy megvegyem a jegyeket. Nem hittem el amikor mondták, hogy már csak kettő... ismétlem... KETTŐ VIP jegy maradt, a többi pedig átlagos jegy volt. Azonnal lecsaptam rájuk. Hihetetlenül boldog voltam, amikor a kezemben tartottam a jegyeket. 
- Úristennnn. - ugráltam, kezemben a jegyekkel és próbáltam halkan kiabálni de nem jött össze. Az összes közelemben lévő ember engem nézett. 
Yumival megbeszéltük, hogy nálunk találkozunk, úgyhogy rohantam is haza. Yumi már a ház előtt várt. 
- Na? Megvetted? MEGVETTED? - támadott le azonnal Yumi.
- Hát... az a helyzet... hogy... elfogyott az összes jegy... - ugrattam.
- MICSODA? A KONCERT ELŐTT KÉT HÉTTEL? EZT UGYE MOST NEM MONDOD KOMOLYAN? - látszott, hogy mindjárt sír...
- Vagyis... csak az összes VIP jegy fogyott el, merthogy az utolsó kettőt... ÉN VETTEM MEG! - Ekkor előkaptam a két VIP jegyet és meglobogtattam őket Yumi szeme előtt.
- E... ez... ez... ez... a... m... és... Doo... és... a...
- Igen Yumi. - vigyorogtam.
- ÚRISTEN! - Yumi a nyakamba ugrott és együtt visítoztunk örömünkben.
- De... valamikor azért el kéne mondani anyáéknak...
- Figyelj... saját zsebpénzünkből vettük meg a jegyeket, elég idősek vagyunk, szóval nem szólhatnak bele...
- De azért nem árt tudniuk róla... 
- Jó, majd ma este elmondom nekik. - mondtam. Most nem akartam az esetleges akadályokról beszélni. NEM. Most nem lesz akadály!
Ám amikor este oda érkeztem, hogy közöljem anyáékkal a hírt vacsoránál, eléggé beparáztam. 
- Anya... apa... valamit el szeretnék mondani...
- Ajjaj... rosszul kezdődik... rossz jegyet kaptál valamiből, amiből nem kellett volna? - tette le anya a tányérokat az asztalra.
- Nem... nem sulis dolog...
- Hallgatunk... - mondta apa.
- Tudjátok, hogy régóta szeretnék eljutni B2ST koncertre és...
- Lányom, ezeket a köröket már milliószor lefutottuk... ne kelljen még egyszer. 
- Hallgassatok végig! Szóval... amikor legutóbb nem tudtunk elmenni a koncertre az anyagi gondok miatt, Yumival úgy döntöttünk, hogy gyűjteni fogunk a következő koncertig, hogy aztán meg tudjuk venni a jegyeket. Így is tettünk. Tegnap Yumival láttuk a neten, hogy két hét múlva a B2ST koncertet ad a Seoul-i Sportcsarnokban. Én pedig... ma elmentem és vettem két VIP jegyet.
- MICSODA?!...
- Anya, apa meg kell értenetek! Ti nem tudjátok, hogy a B2ST mit jelent nekünk! Muszáj legalább egy koncertjükre eljutnunk az életben! Egész évben erre gyűjtöttünk! Anya kérlek! Apa kérlek! Had menjek el! A jegyeim is jók! El kell engednetek! Kérlek! 
- Nagyon rosszul esik, hogy nem szóltál nekünk előbb! - mondta anya.
- Tudom de meg kell értenetek! Ti is voltatok fiatalok!
- Szóval szerinted én öreg vagyok? 
- Anya, tudod hogy értem!
- Jól van, menj fel a szobádba, apáddal kettesben akarok beszélni!
Tudtam, hogy ez náluk azt jelenti, hogy elengednek, mivel ha valamire nemet akarnak mondani, azonnal rávágják, hogy nem. Ha viszont igennel akarnak válaszolni, mindig ezt csinálják.
Felszaladtam a szobámba, rávetettem magam az ágyra és vártam. Pár perc múlva anya nyitott be. 
- Lejöhetsz. - meg sem várta a válaszom, kiment.
Leszaladtam, leültem az asztalhoz és várakozón néztem rájuk.
- Na, hogy döntöttetek? 
- Apáddal úgy döntöttünk, hogy... elmehetsz. 
- Ezaz! Úristen köszönöm, ti vagytok a legjobb szülők! - megpusziltam őket, majd szaladtam fel a szobámba, hogy elújságoljam Yuminak a hírt. 
- Hé, mi lesz a vacsorával?
- Majd eszem később! - ezután, már csak a szobám ajtajának csapódását lehetett hallani.

A napok hihetetlenül lassan teltek a koncertig de végre eljött a nagy nap! A koncert napja!
- Úristen Yumi el sem hiszem, hogy megyünk! - rohangáltam fel alá a szobámban.
- Oké csak siess már a készülődéssel, mert elkésünk! - vigyorgott Yumi.
- Mindjárt kész vagyok!
Öt perc múlva, teljes harci díszben álltam meg a szobám közepén.
- Mehetünk! 
- Végre!
Amikor odaértünk, hatalmas, kígyózó sort pillantottunk meg. 
- Te... úr... isten... mire itt bejutunk... - Yumi szájtátva nézte a sort. Amikor rámnézett, a könnyes szemeimmel találta magát szembe. - Shenii mi a baj?
- Yumi... - hangom elcsuklott.
- Mi van? - kezdett ideges lenni.
- A jegyek...
- MI VAN VELÜK?!
- O... otthon hagytam őket! - sírtam el magam.
- EZT UGYE MOST NEM MONDOD KOMOLYAN? NEM LEHETSZ ENNYIRE SZERENCSÉTLEN! - kikapta a táskát a kezemből és idegesen kutatni kezdett benne. Miután nem találta őket, így szólt: - Már nincs időnk visszamenni, én pedig erre a koncertre bejutok! Gyere! - Yumi megragadta a karom és húzni kezdett maga után...